Heri Kókler futott, mint az állat. A sötét égen villám hasított keresztül, és belevágott Drakula gróf várának hagymakupolájába. Az aranysárga korongú telihold elõtt denevérek repültek víjjogva. Heri Kókler felkiáltott. Tekintete heveny aggodalomról tanúskodott, ifjonti szívét pedig agytépõ rémület marcangolta, mert rádöbbent, hogy itt a vég. Most már biztos volt benne, Drakula véresen komolyan gondolja, hogy vérét vegye. Pedig igazán mindent megpróbált, de be kellett látnia, hogy sem a nyakában zizegõ fokhagymafûzér, sem pedig az út mentén keresztbe rakott gyufaszálak nem szolgáltak megfelelõ védelemmel a szörnyeteg ellen. Drakula a fejébe állított kisbalta ellenére is bõszen loholt utána, hatalmas vámpírfogain megcsillantak az alvadt vérlemezkék. Kezében óriási fecskendõt markolt, amellyel biztosan nem arra készült, hogy beoltsa korunk hõsét tetanusz ellen. Ugyanabban a pillanatban, amikor Ampulla, a vérszopó denevér üldözni kezdte Ludvigot, a kitömött aranybaglyot, hogy levadássza vacsorára, Heri végsõ kétségbeesésében, gyengélkedõ varázspálcájának utolsó szikrájával meggyújtotta a rõzsegyûjtõ anyókától kapott csodafegyver kanócát. Majd ahogyan a használati utasításban olvasta, határozott mozdulattal a háta mögé hajította, és feszülten várta a hatást.